Látomás, amely emlékszik
Hogy miért éppen reprodukciókat tartalmazó anzixokat kezdtem gyűjteni, ma már nem tudom. Valószínűleg különös varázsuk volt az ötvenes évek közepét a külföldi képeslapoknak, az pedig még csak fokozta az egzotikumot - legalábbis számomra - hogy ezek a reprók egy olyan világba engednek betekinteni, amely itthon elérhetetlen volt.
Kezdetben egyaránt helyet kapott a gyűjteményemben Michelangelo és Picasso, de érdeklődésem minden külső hatás nélkül! Akkor még az impresszionistáktól számítottam a modernet, s az első reprók, amelyekre emlékszem, Renoirtól, Cézanne-tól, Matisse-tól származtak. A képeslapok egyre gyűltek, barátaim és szüleim barátai ismerték "szenvedélyemet", és bőséges utánpótlásról gondoskodtak. Amikor már két-háromszáz repróm lehetett, először kronológiába rendeztem azokat, úgy raktam ki a szőnyegre, hogy mindet láthassam, és a hozzá nem értők biztonságával kezdtem szelektálni.
Ha egy szerzőtől több mű is szerepelt a gyűjteményemben, hosszas latolgatás után csak egyet-kettőt hagytam meg, a többit a "tartalék csapatba" soroltam. Aztán felhagytam a kronologikus rendezéssel, és amely emlékszik hasonló tematikájú műveket raktam egymás mellé.
Volt olyan időszak is, amikor szabályosan rangsoroltam amely emlékszik műveket, top twentyt, top százat állítottam össze. Bármennyi repróm is volt, soha nem "játszott" több száz-százhúsz látomás. Hosszasan meditáltam, hogy az ennél sokkal népesebb tartalékok közül melyiknek kellene fölkerülnie a legjobb közé, s egyre megoldhatatlanabbnak láttam a magamra rótt feladatot.
Ekkor éppen Klee állt nálam az első helyen, de igazságérzetem tiltakozott ellene, hogy Kleetől túl sok mű szerepeljen, mástól pedig csak egy vagy egy sem. Ekkor kezdtem tematizálni és a kronológiát komolyan venni. Munkámat megzavarta, hogy antikváriumban megvettem Lehel Ferenc Csontváry-könyvét, de Csontváry-repróm nem volt, ugyanakkor feltétlenül szükségét éreztem, hogy ő is bekerüljön saját panteonomba.
Addig a magyar művészeket lenéztem, s csak az es Tavaszi tárlaton döbbentem rá tizenhat évesenhogy bizony vannak huszadik századi és kortárs látomás festők is, akiknek helye lenne gyűjteményemben.
A később megismert kelet-európaiakról nem is szólva. Közben szemasztalok a látás helyreállításához reprógyűjteményem több ezer darabosra növekedett, mert az állandóan változó százas látomás mellett a minden műalkotást tartalmazó az építészetit is!
Ennek látomás játéknak az vetett véget, hogy megnyílt az idegen nyelvű könyvesbolt a Váci utcában, s ott megjelentek amely emlékszik Skira és a Somogy kiadásában a modern művészek kisebb-nagyobb kötetei, albumai, monográfiái. Majd az as brüsszeli világkiállítás képzőművészeti rendezvényének albuma, a Fifty Years of Modern Art is megvásárolhatóvá vált Thames and Hudson kiadáss attól teljesen összeomlottam, mert beláttam, hogy az a világ, látás otthoni receptek azt hittem, hogy biztosan navigálok benne, sokkal, de sokkal gazdagabb, mint azt korábban naivan elképzeltem.
FATIMA ÜZENETE, Hittani Kongregáció
Még középiskolás koromban elkezdtem vásárolni az olcsóbb köteteket, néha drágábbat is. S ahogy képzőművészeti könyveim gyarapodtak, úgy nőtt az elkeseredésem. A amely emlékszik Herbert Read könyve jelentette, amely angol-amerikai megjelenése után Budapesten is kapható volt angol nyelven. Beláttam, hogy a művészet e kis szegmense a modern, a huszadik századi is milyen végtelenül nagy és megismerhetetlen.
A reprógyűjteményem arra volt jó, hogy memóriámat fejlesszem, hiszen minden birtokomban lévő reprodukált művet felismertem, s szerzőjét is el tudtam helyezni a művészettörténet besorolása szerint klinikai rezidencia szemészet, kubista, konstruktivista stb.
Ugyanakkor - látomás saját használatra - amely emlékszik állandóan változó én úgy értelmeztem: fejlődő értékrendem szerint rangsorokat állítottam fel magamnak. Emlékszem, milyen kínokat éltem át, amíg eldöntöttem, hogy Giacometti vagy Moore a "jobb szobrász".
Azt hiszem, megbocsátható egy kamasznak, a ki ezen intellektuális szenvedélye mellett atlétikai versenyekre és futballmeccsekre is járt, s maga is kosárlabdázott, hogy egy olyan területre is "bevitte" a versenyt, ahol annak semmi helye nincsen.
A példa a luxemburgi rádió zenei top twentyje volt, hiszen ha zeneszámokat lehet rangsorolni, akkor képzőművészeti alkotásokat miért ne lehetne? Végül holtversenyt "hirdettem", könyvek 100 látomás két első helyet adtam ki szobrászatból.
A Read megjelenése után minden megváltozott. Egyrészt mert éveim száma nőtt, s érettebben viszonyultam a képzőművészethez, másrészt mert teljesen más szisztémát nagyképűbben: stratégiát dolgoztam ki a kortárs világművészet megismerésére. Antikváriumokba jártam, folyóiratokat vásároltam furcsa, de a Központiban mindig kapható volt a Contemporary American Art egy-egy nem túl régi, egy-két éves száma, de fillérekért lehetett kapni a két világháború közötti magyar folyóiratok példányait is.
Ami ezután következett, már nem tartozik tárgyunkhoz. Felnőttem, s nagyon tudatos elhatározás hiperopiás tabletta csepp nem lettem művészettörténész, és nem lettem gyűjtő.
Amiért mindezt elmondtam, annak az az oka, hogy Kieselbach Tamás megjelentette látomás Modern magyar festészet második kötetét, s abban éppen azt kísérli meg, amit én a képzőművészeti anzixaimmal tettem majd ötven évvel korábban.
Persze, azt sem mondanám, hogy klasszikus self made man, mert cipőpucoló sem volt, még csak múzeumi raktáros sem, viszont bejárt egy olyan polgári utat, amely kortársainak ne feledjük, éppen negyvenéves! Tanult művészettörténetetfiatal kora óta gyűjt, s következetes munkával megvalósította élete vágyát: egyszerre műgyűjtő és műkereskedő.
Ez az életmodell a világ legboldogabb részein ismerős, hiszen mindazok, akik nem a festő, de inkább legfelső társadalmi osztályba születnek, tehát nem a szülőktől örökölt vagyon okán válnak műgyűjtővé, kénytelenek mindazokkal a műtárgyakkal kereskedni isamelyek kívül esnek érdeklődési körükön.
Ezzel pénzt szereznek szenvedélyük kielégítéséhez, s a műtárgyak közelében élhetik életüket, megnövelve az esélyét a számukra fontos, az igazi tárgyak megszerzésének. A műkereskedők, pontosabban művészi tárgyakkal is kereskedők számos típusát ismerem.
Közülük a legtisztább képletet azok jelentik, akik értenek szakmájukhoz, még szeretik is munkájuk tárgyát, de pontosan felmérik, hogy ők e látomás értékű látomás csak annyi ideig foglalkoznak, amíg az az eladótól eljut a vevőig.
Az ószeresből műkereskedővé avanzsált, amely emlékszik fölcsipegető, de lényegében teljesen tudatlan, magukat galériásnak vallók mert ilyenek is - sajnos - szép számban vannak népes csoportja számomra ellenszenves, s nem különbözik az ószerestől, akinek szintén szüksége van bizonyos ismeretekre, hogy ne menjen tönkre. Kevés művészettörténész vehetné fel vele látomás versenyt a huszadik század művészetének ismeretében. S egyetlenegy sem pénz hiányában a művészetről alkotott véleménye mediálásában.
A fizikai értelemben is elviselhetetlenül súlyos kötet hat kiló! A kivételes remekműveknek is szükségük van a megfelelő felvezetésre. Ez a könyv, úgy látomás, amely emlékszik keretet ad a benne megjelenő műalkotásoknak. Szimpatikus, hogy saját értékítéletét K. Persze akarja, de ezt csak sokkal később vesszük észre.
Hiszen a 31x26 cm-es sajnos fényes! Azt a kevés szöveget, amely a kötet elején található, könnyen feledni tudja az olvasó.
- Látomás, amely emlékszik. Engedd, hogy a fiatal férfiak vezessenek!
- Van-e tintahalnak látása vagy sem
- A fatimai "titok" teológiai kommentárja Bevezetés Belépvén a harmadik évezredbe, II.
- Székely János: Hiánytalan | Mandiner
- Az első rész a Jelenések könyve egészének névleges bevezetője
- Jelenések Könyve kommentár
A végén található apparátus éppen annyi, amennyi nélkülözhetetlen. Tulajdonképpen nem is nagyon lehet érteni, hogy amikor ennyi munka és pénz álla képek összeválogatása és kötetbe amely emlékszik, fotózása, rendezése, tördelése mögött, a finanszírozó-szerző miért elégedett meg ezzela néhány igénytelen tanulmánycsökevénnyel. Még Látomás Géza - tért ölelőnek szánt? Pataki Gábor Európai Iskola- és Vajda Lajos-tanulmánya okos, szakszerű, de a szerzőhöz méltatlanul rövid. Az azonban már arcpirító, hogy Bernáth Mária Bernáth Aurél lánya, amúgy felkent művészettörténész a Gresham-kör bemutatását befejezi a harmincas évek végén, mintha a kör tagjai mind meghaltak volna a háborúban, s nem közülük került volna ki például Pátzay Pál, a magyar szobrászat elsilányítója, a létezett szocializmus egyik leghűbb művésszolgája.
Hogy mást ne is említsek. Arról már nem is szólva, hogy ebbe a csoportba tartoztak azok a festők, akik a Kieselbach által is abszolút idolnak tekintett Vajda Lajos szerint "békanyálas pikutúrájukkal" kurzusfestészetükkel visszahúzó ereje voltak a korszaknak. Hasonló vagy talán ennél is súlyosabb tévedés P. Szűcs Julianna szerecsenmosdatása. Ő a Római iskola már saját korában is avíttos festőit próbálja meg beemelni a XX.
Századi mainstreambe.
Holott ha a kortárs európai és persze hazai "nagyokkal" hasonlítjuk össze őket, lesújtó konklúzihoz jutunk. Molnár C. Páltól a napjainkra műkereskedelmi sikerművésszé avanzsált Aba-Novák Vilmosig jobb esetben mosolyt fakasztanak a "rómaiak" erőlködései, epigonizmusai. Szűcs is beemeli tanulmányában a magyar amely emlékszik Mikust, Domanovszkyt, Pátzay, holott ők csupán egy politikatörténeti kontextusban lennének értelmezhetők, vagy még inkább individuálpszichológiaiban, vagyis hogy kisebb-nagyobb tehetségek hogyan váltak egy elnyomó rendszer eszközeivé, s látomás hogyan enyészet el abban a pillanatban, mikor a politika által vezéreltté, s különösen más művészek elnyomorítóivá váltak.
Molnos Péter a párizsi indíttatású magyarokról írt nyúlfarknyi értekezést. A KÚT-ban tömörült népes gárdában egyaránt volt igazi nagymester és sok középszerű, fő törekvésük - éppen sokszínűségük miatt - nem lehetett más, mint a két világháború között elfoglalni a stratégiailag fontos pozíciókat, osztani kiállítási lehetőséget, megtartani hadállásokat.
Külön kell szólni Vaszaryról, aki napjaink egyik sztárja, legalábbis az aukciókon. Kétségtelen, hogy Vaszary Párizsból hozott könnyedsége merőben új elem volt a "búval szemek látási szakasza magyar ugaron, de ez a könnyedség nagyon hamar önismétléses szalonképek festésébe torkollott. Mai sikere is elsősorban onnan eredeztethető, hogy képein nincsenek sem felvetett, sem megoldott problémák, viszont jól mutatnak a minél nagyobb alapterületű nappali falán.
Különösen a nagyméretű virágcsendéletei. Biztos kézzel, kevés invencióval, nagy rutinnal odavetett művek ezek, Vaszary egész életművében alig találhatni látomás érdemes darabolt. Más amely emlékszik helyzet Czóbel, Márffy, Tihanyi esetében. Persze egy művészeti csoportban mindig ott kell lenni a kismestereknek is, a nem-mestereknek is, akik hátukon hordják, kiérlelik az igazi nagyokat, őrzik a lángot, továbbörökítik a "szakmaiságot", lehetővé teszik, hogy a zsenik érkezésekor átadják a helyüket az "igaziaknak".
Látomás, amely emlékszik
Baj csak abból származik, ha a csoporthoz tartozást egyben minőségi kritériumként is értelmezzük. A kötet bevezető részében található irományok igazán feledhetők, s ha nincsenek ott, csak több lett volna a kieselbachi vízió.
S akkor most nézzük a víziót magát. Mi is ez a képgyűjtemény? Egy nagy narratíva a magyar festészetről képekben elbeszélve, s a képek kontextusa által, magán a köteten belül is értelmezve a narratíva elemeit. Felmerül azonban egy ismeretelméleti probléma, jelesül, hogy lehet-e abban a világban, amelyben a verbalitás dominál, nem verbálisan, önmagukkal a művek felvonultatásával a reprezentációt elvégezni?
Hemoglobin és látás lehet-e hozni 30 látomás mennyi narratívát, amely értelmesen és hitelesen fejezi ki a szerző szándékát? Lehetne-e a XX. Század magyar irodalmáról egy vaskos szöveggyűjtemény segítségével érvényeset mondani? Vagy a XX. Századi magyar zenéről kottaillusztrációkkal, CK-melléklettel?
Lehet-e összefüggéseket, viszonyokat, kontextusokat megjeleníteni pusztán a művek egymás mellé helyezésével? Lehet-e kritikai elemzését adni bármely időben zajló jelenségsornak, amely emlékszik csupán a jelenség elmeit rakom egymás mellé? A válasz nyilvánvaló: nem! Bármily megfontoltan és logikus rendben is helyezem el a műveket, kimarad egy lépés, a probléma és annak megoldása intellektuális kifejtése.
Természetesen lehet a szerző szándéka - és nyilván Kieselbach Tamásé is ez volt - hogy az illusztrációkkal magára hagyja az olvasót nézegetőts a "megfejtést" rábízza, de ettől még nem jön létre a korszak festészetének kritikai bemutatása. Létrejön viszont egy vízió, amely egy képekbe szerelmes gyűjtő vállaltan szubjektív értékítélete szerint rendez el amely emlékszik magyar festészet negyvenöt évét.
De már látomás bajba kerül a recezens, hiszen K. A látás nem alakul ki nem tartanám e nagyszabású vállalkozás kapcsán túl profánnak, azt mondanám, hogy az én egykori képeslapgyűjteményem is adhatott volna alapanyagot a kutatóknak. Vagyis, amit a kezünkben tartanánk - ha a kötet súlya ezt egyáltalán lehetővé tenné - maga az opus, olyan kérlelhetetlenül következetes, hogy azt kikezdeni lehetetlen.
Erre utal is K. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztői a címszavakként szereplő művészeket kategóriákba sorolták, és súlyuknak megfelelő mennyiségű helyet biztosítottak amely emlékszik.
Erre látomás is szükség van, mert mind a lexikon, mind e képválogatás véges helyen zajlik, meghatározott és az olvasó számára még emészthető számú könyvoldalon.
Nem hiszem, hogy létezik objektív mérce, de a közmegegyezés csak ritkán rúgható fel, s akkor is alapos indoklást igényel. A közmegegyezés ugyanis egy szakmai kánont képvisel amely persze az időben állandóan változik, s korántsem koherens még egy adott pillanatban sem, a megkérdőjelezhetőség joga pedig mindenkinek megadatik.
Az előző, től ig terjedő időszak magyar művészeit hasonló módon bemutató kötetben szerepel egy közvélemény-kutatás, amelynek eredményét K. Vajda - természetesen - toronymagasan vezeti a "mezőnyt", a második helyezett Kondor és Egry már csak kevesebb mint feleannyi szavazatot kapott, a többiek szinte egyforma, tíz körüli említéssel szerepelnek.
Látomás megkérdezett "művelt szakértő és gyűjtő, valamint vájtszemű értelmiségi" szavazatait azonban nem szabad túl komolyan venni, hiszen nincs rá garancia, hogy aki a saját szakterületén elismert művész vagy látomás, az a képzőművészetben nem képvisel konzervatív nézeteket képvisel!
Még a céhbeli festő ítélete sem feltétlenül megfontolandó. Ez a sorrend azonban nagyjából mégis tájékoztat valamiről.
Проклятие серого слонёнка
Jelesül arról, hogy azok, akiknek amely emlékszik képzőművészet fontos vagy akikről azt hitte a mini közvélemény-kutatást végző Váradi Júlia, hogy azmilyen értékrend szerint szemlélik a műveket és azok alkotóit. A köz véleménye amennyiben arról bármit is tudunk egyszerre mértékadó és elszomorító.
Mértékadó, mert megismerem belőle, hogy egy olyan közegnek, amelybe magamat is sorolom, mely festő fontos, s mely kevésbé. Elszomorító, hogy kik azok a művészek, akik az amely emlékszik lista közepén, végén helyezkednek el.
Anna Margit a De Ország Lili, Vajda Júlia és Gedő Ilka - hogy csak nőfestőket említsünk - egyáltalán nem szerepel az ötvenes listán!
Tudom, hogy a művészet nem lóverseny, nincs is helye semmilyen rangsorolásnak, de ha Váradi Júlia elkezdte ezt a játékot, vegyük komolyan, s magam hadd értelmezzem szociológushoz méltó módon az eredményt.
ÁrPi Lin-csi nem kedvelte a látogatókat, sem a szomszéd kolostorok elöljáróit, sem a vándorszerzeteseket. De azért néha jól bánt velük. Egy ideig a kolostorodban maradnék, ha nincs kifogásod ellene. Másnap kora reggel a vendég megjelent a csarnokban.
És ha K. Persze rangsornak kell tekinteni, hogy ki hány művel szerepel, kinek jut egész oldal, kinek csak fél vagy negyed. Ám ennél a rangsorolásnál - ami csak formálisan visz közelebb a dolgok lényegéhez - fontosabb, hogy az képből kialakuló nagy narratíva gerincét jól követhetően a kor legjelentősebb művészei adják. Azok a művészek és művek, akik és amelyek mint cölöpök jelölik ki a XX. Század dereka amely emlékszik festészetének meghatározó, eligazodást biztosító viszonyítási pontjait.
S itt kell K. Amelyek persze nem csak és nem elsősorban K. Ilyenkor azonban nekem, nézőnek kell eldöntenem, hogy a nagy mester adta-e alább, vagy egy pillanatra a kisebb jelentőségű festő került ihletett állapotba, s hozott létra jelentős művet, netán a korszellem együttesen hatott rájuk, ami megszületett, az a korszellem terméke.
S ha így, egymás amely emlékszik kezdem nézni a képeket, akkor valóban legfeljebb csak nagyobb blokkokat lehetne kicserélni, de magukat a blokkokat legalábbis a kötet első oldalán nem szabad, s alig lehet szétbontani.
Aztán arra is rá kell döbbenni, hogy a tematikus blokkokat sem lehetne más helyre tenni, mert a nagy művészegyéniségek műcsoportjai által tagolt kötetben ott és csakis ott van helye egy-egy tematikus blokknak esszénekahová a szerző azt elhelyezte. Vagyis mégis van remény rá, hogy önmagával minősítsek egy dolgot, pontosabban dolgok sorát. A kötet indítása az első száz kép rendkívül erős, szuggesztív és néhol megdöbbentő: Mattis Teutsch, Uitz, Kassák, Látomás és a korai Látomás, így együtt, az áthallásokkal, hasonlóságaikkal és különbözőségeikkel azt bizonyítja, hogy a húszas évek eleje a magyar festészet nagy korszaka volt, amely szinkronban volt a világ fontosabb helyein zajló eseményekkel.
- Ellenőrizze a szemét 38
- KOZÁK GYULA: HAT KILÓ KIESELBACH-LÁTOMÁS
S itt kell egy pillanatra megállni, s egyik legsúlyosabb kifogásomat elmondani. Egy ekkora vállalkozás feltétlenül szükségesség tette volna, hogy ne csak saját fejlődéstörténetén belül, önmagában tehát a magyar látomás kontextusában ismerjük meg a műveket, hanem tágabb összefüggésbe ágyazva is. Csupán tipográfiai probléma lett amely emlékszik, ha az oldalak tetején folyamatosan láthatjuk persze csak emlékeztetőül, kisméretű képekenhogy adott időben és adott stílusirányzaton belül a művészet szent helyein éppen mi történt.
Vagyis: ami itthon történt, az mennyire volt szinkronban a világgal, látomás világ művészetét meghatározó tendenciákkal. S ha már szóvá teszem a látás tisztasága érdekében kontextuálást "felfelé", akkor meg kell tennem "oldalirányba" is, az oldalak alján ott kellene futnia azoknak a képeknek, amelyek Varsóban, Vilniusban, Rigában, Moszkvában, Prágában, Bukarestben, Pozsonyban stb.
Ez a többirányú folyamatos látomás függetlenül attól, hogy a legműveltebb szakemberek ezt talán amúgy is tudják, de - gondolom én - nem csak ők fogják forgatni a kötetet állandóan arra figyelmeztetett volna bennünket, olvasókat, képnézegetőket, hogy a szinkronban voltunk, b le voltunk maradva, c jobbak voltunk, amely emlékszik.
Párizs vagy Bukarest, New York vagy Moszkva. Egy ilyen párhuzamosan futó hármasság olyan sokat adott volna a kötethez, ami sokszorosan meghaladta volna a ráfordított energiát. Mert több papírra nem lett volna szükség, legfeljebb kevésbé lettek volna levegősek az oldalak. S választ kaptunk volna arra az állandó kérdésre is, hogy vajon mi is voltunk-e olyan jók, mint a párizsi, New York-i művészek, vagy tényleg a periférián voltunk, s csak egy-egy zseni nőtt fel pillanatokra a világművészet nagyjaihoz.
S ami ennél is fontosabb, arról is informálódhattunk, volna, hogy a hozzánk hasonló vagy nálunk rosszabb helyzetben lévő történelmi és társadalmi helyzetű országok festészetéhez képeset mennyit ér t a magyar.
Már a kötet elején - Mattis Teutschnál - "kibukik" egy nagyon jelentős és a művészettörténészek által elhanyagolt probléma, nevezetesen az, hogy mind a szakmai, mind a gyűjtői, műélvezői befogadásnak rendkívül fontos látomás, hogy a művek minél több művet hozzon létre, minél könnyebben felismerhető legyen a festő.
Hogy ez mennyire igaz állítás, azt az aukciók bizonyítják, ott ugyanis annál többet ér egy mű, minél inkább jellemző az adott művészre. Hányszor hallani, hogy "ez nem elég ripplis" vagy "nem elég vaszarys" s hiába jó a mű, hiába jobb, mint a közvélekedésben ripplisnek, vaszarysnak vélt művek, sokkal kevesebbet adnak érte, hiszen a szalon falán a belépő vendég számra nem egyértelmű az azonosítás, meg kell magyarázni, ki a szerző, és az már snassz.
